Miért nem csinálok tablóképeket?

Tavasszal lehetőséget kaptam egy nyolcadikos osztály tablóra kerülő képeinek elkészítésére. Minden valamire való fotós számára létezik olyan terület, amelyre nemet mond. Vagy legalábbis nemre gondol. A tablóképekkel én így voltam. Egyáltalán nem vagyok híve a túl feszes, formális portréknak, és én magam is azt hangsúlyozom, hogy mindenkiről akkor készülnek a legjobb képek, amikor a legjobban érzi magát a bőrében. Vajon mennyire lehetséges ez egy 14 éves kamasznál, akit beöltöztetnek egyenruhába, beültetik vakuk és egyéb fényformálók elé? Másik kérdésem, hogy miért ragaszkodunk a megszokott, beállított egyenportrékhoz, amelyeken szinte senki nem úgy néz ki, ahogy általában? Fogalmazhatok másképp is: szerintem a hagyományos tablóképeken mindenki koravén, ez pedig a legritkább esetben előnyös. Tehát, visszatérve az elejére: nem is akartam tablófotózást vállalni. Ugyanakkor a helyzet eléggé kivételessé vált azáltal, hogy a szóban forgó nyolcadikos osztály tanulója a kislányom. Nagyon szerettem volna elkészíteni a képeket, és biztos voltam abban, hogy nagyszerű portrékat tudok csinálni. Vagyis semmi hagyományosat.

A projekt leírása

Az egyik legnehezebb feladat az volt, hogy a szülőket meggyőzzem. Nem a feltételek nélküli elfogadásra gondolok, inkább az együttgondolkodás fontosságára, és arra, hogy nem gondoltam volna, mennyire nehéz egyeseket a konvenciókhoz való ragaszkodástól kicsit eltávolítani. Vagy legalábbis alternatív megoldási javaslatokat kérni. Ami rendkívül sokat jelentett, az az volt, hogy végig élveztem az osztályfőnök és a gyerekek támogatását. Részletes ajánlatot dolgoztam ki, amely tartalmazta a koncepciót; az ötleteimet és az elképzeléseimet. A kamaszkor az egyik legérzékenyebb időszak: már nem gyerekek, de még nem is felnőttek. Bár nyomokban szeretnének felnőttnek tűnni, mégis, ott van még bennük a gyermekkori báj, a huncutság, a kíváncsiság. Én ezt szerettem volna megörökíteni. Szabadtéri helyszínben gondolkoztam, a gyerekek által választott ruhákban, amelyben a legkényelmesebben érzik magukat, ahogy a legszívesebben emlékeznek magukra és a többiekre. Az öltözettel kapcsolatban mindössze annyi kérésem volt, hogy a pasztellszíneket részesítsük előnyben. Nem az egyformaság, sokkal inkább az összhang és a harmónia volt a lényeg. Az utolsó pillanatig merültek fel akadályok, időközben többször kétségbeestem, feladni viszont nem sikerült. Ezt a gyerekek lelkesedésének köszönhetem.

Előkészületek

Fontosnak tartottam, hogy technikailag teljes felkészültséggel lássak neki a feladatnak. Korábbi munkáim nem feltétlenül igényeltek olyan technikai hátteret, amit ennél a projektnél szükségesnek éreztem. Kellett egy újabb pótakkumulátor, a portréobjektívre egy újabb szűrő (tűző napsütés esetén is élvezhessem a kis mélységélesség előnyeit). Továbbá beszereztem egy fából készült fellépőt/ülőkét, amelyet remekül használtunk a természetben az ülős képekhez. Kerestem az iskolához közel eső helyszínt, ahol nem jelent problémát egyszerre 16-18 gyerek fotózása. A szoros időbeosztás és a létszám miatt az is fontos volt, hogy mindenféle időjárási körülmények között, bármilyen napszakban tudjak remek képeket lőni. Lánykám volt a próbamodell, a segítségével viszonylag hamar kitaláltam, mely bokrok, faágak vesznek részt a fotózásban, illetve kidolgoztam egy részletes tervet a beállításokhoz. Ez az egyik sarkalatos pontja az egész projektnek, mindenképpen el akartam kerülni a tétlenkedést és tanácstalankodást.

A megvalósítás

A gondos előkészítésnek köszönhetően sikerült két délelőtt alatt lefotóznom a gyerekeket és a pedagógusokat. A második alkalom ráadásul kissé módosított is az eredeti elképzelésen, mert kisebb-nagyobb megszakításokkal esett az eső. Az is megoldódott. A terv szerint minden gyermekkel foglalkoztam 10-15 percet, ezalatt gyakorlatilag mindenkiről készült egy minisorozat, amelyben voltak állóképek (sétálós), félalakos portrék és közeliek. A lehetőségekhez képest azt részesítettem előnyben, kinek mi komfortos. Mindenkivel valamiféle összhangot kellett teremtenem, el kellett hinniük, hogy értük csinálom, és nem csak túl akarok esni a munkán. Nem esett nehezemre, rendkívüli volt. Ezután kezdődött az igazi munka. Az utómunkálatnál ügyeltem az egységességre, hogy a saját stílusomnak megfelelően válasszam meg az alapkorrekciót. Mivel gyakorlatilag nem egy, hanem harminckettő ügyfelem lett egyszerre, kiemelt figyelmet fordítottam a kommunikációra és a háttérdokumentációra. Minden szülő névre szóló albumból választhatta ki azokat a képeket, amelyeket szeretett volna megkapni: ezek részletesebb retusáláson estek át. Öt, általam technikailag a legjobbnak ítélt képet adtam át így válogatásra. Az alapcsomag két kép kiválasztása volt, de lehetőséget biztosítottam akár az összes megrendelésére is, természetesen kedvezményes áron.

Utógondolatok

A tabló elkészült egy remek webdesigner munkájának köszönhetően. Bár az utolsó pillanatig szembesülnöm kellett nehézségekkel, igyekeztem mindenkinek a számára legmegfelelőbb feltételeket biztosítani. Volt, akit mindenkitől külön fotóztam. Volt, aki háromszor küldte át a korrekcióra vonatkozó kéréseit. Volt, aki késve fizetett, és volt, aki egyáltalán nem fizetett. És bizony olyan is akadt, aki korrigálás ellenére sem tartott igényt a fotómra, és inkább mással végeztette el a munkát. Mindezen apróságok és kivételességek a történet részei. Mint ahogy az is kiemelendő, hogy kaptam rendkívüli visszajelzéseket. Nem keveset. A gyerekek pedig fantasztikusak voltak: figyelmesek, tisztelettudók, lelkesek. Nagyszerű volt velük dolgozni. Tudom, hogy legközelebb sokkal kitartóbb leszek, ami az eredeti koncepciót illeti, nem engedek a kivételeknek. Ami a legfontosabb, nem hagyom, hogy elbizonytalanítsanak, és emiatt egy legközelebbi felkérésre nemet mondjak. Mert mindenki megérdemli a figyelmet.

(Lenti fotókollázst én állítottam össze az elkészült képekből, nem összekeverendő a végleges tablóval.)